Nagyszülők a babás családok körül

Nagyon sok kismama - valamiért a kismamák szívesebben kérdeznek - fordul hozzám tanácsért azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjenek a nagyszülőkkel. A lelkes nagymamák, nagypapák - érthető módon - sűrűn szeretnék látogatni az új kis jövevényt. Ehhez képest a fiatalok egyikének, vagy akár mindkettejüknek terhet jelent ez a sűrű látogatás, jövés-menés a baba körül. Ebből viták vannak a pár között, vagy látens feszültség a kismamában, apukában, amit már egyre nehezebben visel. Gyakori, hogy a pár között nincs ebben egyetértés. Egyiküket zavarja, hogy mondjuk minden hétvégén érkezik a tágabb család - általában itt az anyós/após helyzetű tagok, akik zavaróak -, a másikuk meg örül neki, hisz a saját szüleiről van szó, akikkel jó a kapcsolata, s örül a velük való találkozás lehetőségének. Egyik félben így jelentkezik egy szükséglet a nyugalomra, több szűkebb, kisebb családi körben töltött hétvégére, amit a másik fél gyakran nem ért meg, nem ért egyet, nem támogat. 

Ez bizony gyakran konfliktus szül a pár között. Az ellenállást a nagyszülői látogatásokkal szemben az is szokta még árnyalni, hogy a nagymamák, nagypapák olyasmiket tesznek, úgy viselkednek a babával, amit a szülők nem néznek jó szemmel. Lehet ez egy érkezéskor rögtön csokival kínálás, egy a baba pucér popsijára adott puszi, megjegyzések a kisgyerek viselkedésére stb. A lista szinte végtelen, ami okot tud adni arra, hogy a fiatal szülőkben megütközést keltsen, s nem kívánatossá tegye a látogatások túlzott gyakoriságát. Egyik vetülete ennek a problémának, a fiatal pár közötti konfliktus, amennyiben nem egy állásponton vannak ezzel kapcsolatban. Ebben a helyzetben arról van szó, hogy eltérőek az igényeik, szükségleteik. Akinek a szüleiről szó van, annak az a szükséglete, hogy láthassa a szüleit, s a szülei láthassák, örömüket lelhessék az unokában. Az ellenző félnek meg például az ellenzése mögött meghúzódó gyakori (nem csak és nem mindig, természetesen) szükséglete az, hogy minél több a hétvégéjük lehessen zavartalan, hadd lehessen a maga intimitásában az új család a babával. Ne terhelje az amúgy is leterhelt, fáradt babás családot a vendégvárás nyűgje, a készülés, takarítás, és minden, ami ezzel jár. Illetve, hogy a saját elvei mentén, biztonságban tudja a babáját. Hangsúlyozom: a saját nevelési elvei mentén. 

Tehát két, egymásnak ellentmondó igény, szükséglet, gondolatvilág. Ilyesmi gyakran megesik egy párkapcsolatban más témákkal kapcsolatban is. Fontos, hogy a párok képesek legyenek meghallani ezeket a szükségleteket, belehelyezkedni egymás helyzetébe, nyitottan hozzáállni a másik igényeihez és szem előtt tartani, hogy valamilyen módon, valamilyen mértékben mindketten megkaphassák, amit szeretnének. Valamilyen formában mindkettejük igényei, szükségletei kielégülést kaphassanak. Ehhez kompromisszumokon, konszenzusokon át vezet az út. A feleknek engednie érdemes valamiben az eredeti elvárásaikból, vagy közösen, kreatívan új megoldásokat kidolgozni, hogy megkaphassák azt az eredményt, ami mindenkinek kielégítő. Például a babát apuka is elviheti a szüleihez minden második hétvégén, így a kismama is mentesülhet a vendégvárás feladataitól, s közben akár pihenni is tud. Vagy fordítva. (Természetesen összehangolva az igény szerinti szoptatással, kötődő neveléssel stb., ha valaki ezek szerint él.) De a megoldás variációk száma végtelen lehet. Lényeg, hogy figyeljenek egymásra szeretettel, nyitottsággal és törekedjenek egymás szükségleteinek megértésére, elfogadására, kielégítésére. Mondom: egymáséra! Tehát nem csak az egyikükére! 

Ha ezzel végeztünk, ne dőljünk hátra. Ez volt a meccs könnyebbik fele. Ugyanis a megoldásainkat közölni kell és el kell fogadtatni az érintett nagyszülőkkel. A felnőtté válásunk fontos állomása a származási családunkról való érzelmi leválás, az autonómiánk kialakítása. Az autonómia ebben az értelemben azt jelenti, hogy például képesek vagyunk-e felismerni saját igényeinket, céljainkat, vagy esetleg még mindig aszerint alakítjuk életünket, ahogy a szüleink elvárják tőlünk. A magunk elvárásainak való megfelelés helyett még mindig a mások, a világ, a szüleink elvárásainak akarunk-e megfelelni. Gyakran annyira, hogy meg sem tudjuk különböztetni, hogy ezekből mi az, ami a mienk, mi az, ami másé. Nem vagyunk igazán önazonosak, nem tudjuk meghúzni saját határainkat, képviselni saját akaratunkat, igényeinket. Ha így van, akkor ilyenkor nem alakult még ki a felnőtt léthez szükséges önálló identitás, nem sikerült érzelmileg leválni a szülőkről. Aki ilyen helyzetben van, az nehezen áll oda a szülei elé olyan híreket közölni, amiről sejti, hogy nem fog vele osztatlan sikert aratni. Nem akar konfrontálódni, hiszen ő lélekben még mindig a szülei engedelmes gyermeke, a szülei elismerő szavaira vágyik, nem akar "rossz gyerek" lenni az ellenkezéssel. Nem akar a szüleinek csalódást, szomorúságot okozni. Illetve munkálkodik az úgynevezett lojalitáskonfliktus. Kihez legyen lojális: a szüleihez, származási családjához, akiknek hálával tartozik, hogy felnevelték, áldozatot hoztak őérte, vagy új családjához, társához? 

Ez nyilvánvalóan megnehezíti a határszabást, ami elkerülhetetlen ahhoz, hogy az új, kis család érdekei képviselve legyenek. Ilyenkor tud az történni, hogy a két elvárás felől "satuba" került fél inkább a társával ütközik, mert tudat alatt kevésbé fenyegető veszély érzelmileg a társ szeretetének elvesztése, mint a szülők szeretetének elvesztése. Ez nem azt jelenti, hogy a társát ne becsülné annyira, vagy ne lenne az ő szeretete legalább ennyire fontos, hanem pusztán annyit, hogy egy kisgyermekkori minta aktiválódik. Abból az időből, amikor még a gyermek számára a szülők szeretete a túlélést jelentette a gyermeknek, s annak az elvesztése egzisztenciális veszély volt. Egy szónak is száz a vége, ha az ember családot alapít, és már ő is felelős mások jólétéért, akkor eljött az ideje felnőni, érzelmileg leválni a szülőkről, és megtanulni a saját család szükségletei és igényei mentén határokat szabni. Beleállni a helyzetekbe és konfrontálódni, ha kell. Felvállalni az ilyenkor előforduló sértődéseket, érzelmi zsarolásokat, vitát. Természetesen szeretetteli, intelligens, a szülők érzéseire is érzékeny, tapintatos, de határozott kommunikációval jó, ha törekszünk a viharok elkerülésére, mérséklésére. 

Ha azt érzed, hogy megpróbáltátok már sokszor megbeszélni a nézeteltéréseket, de nem sikerül dűlőre jutni, keress bizalommal!